Dr. Újlaky Józsefné (Klári néni) 1968. április 15-én került a kisvárdai könyvtár élére. Előzőleg Újfehértón is könyvtárosként dolgozott. Itteni kinevezése után nem sokkal már nagy feladat elé nézett, mivel az addig használt könyvtárépület életveszélyes állapotba került, és új helyen, az akkor Lenin útnak nevezett főutcán kellett belakniuk, átalakítaniuk az új otthont. Az épület könyvtárrá formálásának ő volt a mozgatója, és sok szervezés, irányítás után minden a helyére került. Akkor 23 ezer kötet volt a gyűjteményben.
Nem csupán új könyvtárépületet alakított ki, hanem felépített, mondhatni, hogy kinevelt egy könyvtáros generációt. Noha ő maga nem végzett főiskolát, de tudása, érdeklődése messze felért a papírral rendelkezők ismeretével. Az állomány alakítása, a könyvgyűjtemény minőségi- és mennyiségi gyarapodása az ő szakértelmének köszönhető. A könyvtár új részlegekkel is bővült vezetése alatt: olvasóterem, zenei részleg, helytörténeti gyűjtemény.
Mivel akkoriban a közgyűjtemény járási feladatokat is ellátott, így 38 vidéki könyvtár gondja is bizonyos értelemben az ő vállát is nyomta, de a váll bírta. 1985. augusztus 20. alkalmából Kiváló Népművelő kitüntetést kapott, a megyében egyedüliként. Ekkor így jellemezte őt a korabeli megyei napilap: „Rendkívül szerény, nagy munkabírású népművelő, aki tizenhét évvel ezelőtt Újfehértóról jött férjével együtt Kisvárdára.” Férje tanácstitkár és elnökhelyettes volt Kisvárdán.
1990-ben ismét költözött a könyvtár, a most is meglévő helyére, ezt a nem kis feladatot nyugdíjazás előtt is fiatalos tempóban hajtotta végre, szervezte meg. A munka nagyságát jelzi, hogy jóval százezer fölötti kötetet kellett elpakolni, becsomagolni, elszállítani, az új helyen mindezt fordított rendben elvégezni, míg minden egyes könyv a megfelelő helyre került. Dr. Újlaky Józsefné 1992-ben vonult nyugalomba. 2000-ben, nyugdíjazása után nyolc esztendővel a megyei könyvtártól könyvtárosi emlékérmet kapott. A könyvtártól való elszakadás számára olyasmi volt, mint egy fordított köldökzsinór elvágás. Meg kellett válnia mindattól, ami az élete értelmét, célját jelentette, s az „anyától”, az intézménytől való leválás számára nem a pihenés lehetőségét hozta el, hanem a szükségtelenség érzését.
Az utolsó éveiben betegséggel küzdött, amíg bírta, de fia elvesztése után lelkileg is feladta, és a költővel együtt immár ő is mondhatja, hogy:
„Megfáradtan, megtörötten
fekszem itten már örökben…”
Most, a földi életből távozván, valóban megnyugodhat.
„Bezárattam, be, örökre,
földi halálos körökbe;
elmúlás, fogadj örökbe.”
Emlékét, alakját, személyiségének jellegzetességeit őrzik ismerősei, munkatársai,
és őrzi maga a Várday István Városi Könyvtár.
Néző István, könyvtáros
Híreink 
