Kisvárda Város Honlapja

Tisztelt Látogatók!

Email:

retkozi@kisvarda.hu

Múzeumvezető:
Dr. Vofkori Mária

Bővebb Információk:
http://www.kisvardaimuzeum.hu
http://www.vardaimuzeum.hu

Jegyárak:

Felnőtt belépő: 400 Ft

Diák belépő: 200 Ft

Nyugdíjas belépő: 200 Ft

Fotójegy: 200 Ft

Tárlatvezetés:

Magyar, angol és román nyelven lehetséges

A Rétközi Múzeum épülete:

A kisvárdai zsinagóga

Kisvárda a XIV. és XV. században a magas egyházi és világi méltóságokat viselő Várdai család birtoka volt. A város területén metszették egymást azok az utak, amelyek Munkács, Beregszász és Szatmár felől a Tisza kanyaron át tartottak Királyhelmec és Kassa, illetve a Szepesség városai és a bányavárosok felé. Ezek a közlekedési kapcsolatok magyarázzák, hogy Várdának, mint piacközpontnak nagy volt a jelentősége. Kisvárdán a zsidók az Esterházyak engedélyével telepedtek le. A források tanúsága szerint 1747-ben Kisvárdán egy zsidó élt, de 1784-85-ben már 118 főből állt a közösség, ami abban a korban jelentős nagyságúnak tekinthető. (1851-ben körülbelül az összlakosság 22,5 százaléka, 1910-ben pedig az összlakosság 30,2 százaléka volt zsidó.) A hitközség 1796-ban alakult, és 1801-ben már zsinagógát építettek. Nem tudjuk pontosan, hogy hol állhatott ez az épület, az azonban bizonyos, hogy a zsidóság a korabeli Serház utcára, Posta utcára és Szent László utcára koncentrálódott, tehát a hitélet központja is ezen a környéken volt, talán éppen a mai zsinagóga helye körül. A századforduló előtt a zsidóság számának és anyagi erejének gyarapodása eredményezhette azt a döntést, hogy új zsinagógát emeltetnek. Az 1899. évi Kisvárdai Lapok közölte azt, hogy : „Vármegyénk szülötte, Grósz Ferenc műépítész a budapesti tőzsdepalotához nyújtott be tervezetet, ugyanez a fiatal műépítész készítette az itteni izraelita hitközség által építeni czélzott új templom tervét is.” A megvalósításhoz pályázatot hirdettek, és 1901 áprilisában már épülőfélben levő templomról tudósít az újság. Az új – Csillag utcai – zsinagóga átadása valószínűleg 1901-ben vagy 1902-ben történt meg. A romantizáló homlokzatú zsinagóga, impozáns méreteivel a zsidóság lélekszámát és tekintélyének súlyát fejezi ki. Magasan emelkedik a szomszédos házak fölé, és formailag és érezhető rajta a szomszédos városok zsinagógáinak hatása. Az ívsoros elemmel hangsúlyozott, romantizáló főpárkány felett íves tető fedi az épületet. Alaprajzában a hagyományos (ortodox) zsinagógák elrendezését követi. A női karzatra az épület oldalhomlokzata felőli lépcsőházon keresztül lehetett feljutni. Az öntöttvas oszlopokkal alátámasztott karzat a belső teret három oldalról vette körül. Az épület átalakításakor a frigyszekrényt lebontották, a fülkét befalazták. (A frigyszekrény restaurálva a zsinagógával egy udvaron levő imaházban kapott helyet.) Az épület homlokzatait eredeti formáinak megőrzésével állították helyre, a vallási szimbólumok azonban már nem láthatók. Belső terét kiállítási és kulturális célokra tették alkalmassá. 1983-tól múzeum működik benne.

Kisvárda egyik legfigyelemreméltóbb épületében, a volt zsinagógában, Csillag utca 5 szám alatt található az egykori Vármúzeum jogutódjaként működő Rétközi Múzeum. A bejárati előcsarnokban a Holocaust kisvárdai áldozatainak emléktáblái láthatók. A földszinten kizárólag néprajzi anyag található, amelynek gyűjtési helye a Rétköz, és amely jelenlegi elrendezésében ezt a – Múzeumnak is nevet adó – tájegységet szeretné reprezentálni.

(A Rétköz, a hajdani Szabolcs vármegye egyik legkarakterisztikusabban elkülönülő természetföldrajzi tájegysége. A Tisza és a Nyírség homokdombjai által behatárolt 142 553 katasztrális hold nagyságú rész, a Lónyai csatorna megásásáig – 1895-1898 – az ecsedi láphoz hasonló vizes, nádas ingoványos terület volt. Egy ilyen helyen, nehezen megközelíthető volta miatt, régibb, ősibb módon éltek az emberek. A néhány év híján egy ezredévnyi természeti állandóság majdnem homogénné formálta az itt élő emberek etnográfiai karakterét, és létrehozott egy olyan gazdasági, társadalmi és életmódbeli különállást és sajátosságot, amely tükröződött az itt lakók tudatában is. A Rétköz egyik legnevezetesebb kutatója Kiss Lajos volt, aki harminc települést sorolt a tájegységbe. Területi körülhatárolását a későbbi kutatók is elfogadták.)

A múzeum kiállításai

A Rétközi Múzeum az egykori Vármúzeum jogutódjaként működik. A múzeum gazdag helytörténeti, képzőművészeti és néprajzi gyűjteménnyel rendelkezik. A kiállítási felület 670 négyzetméter, amely a földszinten és a galérián található.

A bejárati előcsarnokban a Holocaust kisvárdai áldozatainak emléktáblái láthatók. A földszinten kizárólag néprajzi anyag található, amelynek gyűjtési helye a Rétköz.

A kiállított néprajzi anyagokat a következő egységekbe rendezték:

Ajaki ház és cifra pitvar

Ajakról

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye északi részén, Kisvárdától délkeletre, a Nyírség és Rétköz határán fekszik Ajak község, ez a néprajzilag különösen érdekes település. Nevezetességét díszesen cifrázott pitvarainak, népviseletének és gazdag folklórjának köszönheti. Ajak népi kultúrája alföldi jellegű, jellegzetesen paraszti formák között fejlődött A falu arculatát magyar, rutén, szlovák betelepülések, illetve telepítések alakították ki a századok folyamán. Az 1860-as vízmentesítés után a lakosság a korábbi intenzív állattartásról a földművelésre tért át. A 19. század második felében a dohánytermesztés fellendülésének köszönhetően, sok dohánytermesztő telepedett meg Ajakon. Nagy részük magyar volt és Gyöngyös vidékéről érkezett. Aratás idejére azonban jöttek szlovákok is, szintén Hevesből, és egy részük az idők folyamán le is telepedett itt. Az idegen ajkúak hamar elmagyarosodtak. A község belterületének nyugati részén, a görög katolikus templomtól keletre, a hajdani Kisajakon telepedtek le. (Így létezhetett Ajakon Tótvég és Magyarvég, ez utóbbi a község keleti részén, a református templom környékén.) Az újonnan jöttek fenntartották a kapcsolatot korábbi, Heves megyei telephelyeikkel, és ez az ajaki viselet és lakáskultúra alakulásában egyaránt szerepet játszott. A mai ajaki ünnepi női viselet a Hevesből beköltözött dohánykertész lányok, asszonyok úgynevezett szabad elejű ruhájának az ujjas formájából, s a tősgyökeres ajakiak akkori divatos lakatosujjasából alakult ki. Ugyancsak a hevesiek hatására piros, sárga, kék apró virágmintákat hímeztek a ruhákra. Változatos, díszes bőrruhadarabjaikat az ajakiak Kisvárdáról, Mezőkövesdről szerezték be. A hímzett bundáknak nagy becsülete volt, anyáról leányra szállottak, a régieket teljes elrongyolódásig hordták. A tehetősebbek férjhez menő lányuknak nászajándékba adták, és csak a női ág kihalása esetén bocsátották áruba. Divat volt a dohányosnak vagy tótosnak mondott kockás mintás fejkendő, amely még ma is ismert Ajakon. A nagybirtoktól körülzárt agrárlakosság többsége Ajakon mezőgazdasági napszámosként kereste kenyerét. Közeli és távoli uradalmakba jártak summásnak, Kisvárdára dohányosnak. Fürge észjárású, szorgalmas munkásemberek hírében állottak. Mivel a nagybirtok szorítása miatt földvásárlásra alig nyílt lehetőség, fölösleges pénzüket házaik csinosítására, öltözködésükre fordították. A tarka, színes viselet és a cifra pitvar szeretete ugyanannak a színekben, mintákban tobzódó díszítő kedvnek a megnyilvánulásai. Ez a sajátos vonás elkülöníti az ajakiakat a többi szabolcsi községtől. Ezek az újítások azonban csak ebben a szűk közösségben érvényesültek, nem terjedtek el, és itt is az életforma robbanásszerű átalakulásának köszönhetően, a virágkor, a stagnálás és a hanyatlás korszakai gyors egymásutánban követték egymást.

A kezdetek

Az ajaki cifra pitvarok történetét kutatva körülbelül egy évszázadot kell visszamenni az időben. Ezt a falfestési eljárást az ajaki parasztasszonyok valamikor a 19 és 20-ik század fordulóján teremtették meg. A sárgára vagy szürkére meszelt pitvar falát fehér mészfoltokkal díszítették. Az ügyesebb asszonyok négy szeletbe vágott, csipkézett szélű kolompért mártogattak mészbe ecset helyett. Gácsér Jánosné alkalmazta először a több színű, úgynevezett fukszia virágos cifrázást, amihez pamacsot használt. Tőle tanulta és fejlesztette tovább a festést Takácsné Ragány Anna, akinek sikerült „iskolát” teremtenie Ajakon. A fukszia virágos cifrázással egy időben volt divatos a fal nemzetiszín kockákkal való díszítése, és a kettő kombinációjából alakult ki - még az első világháború előtt - a rózsás-madaras festés, amely az ő nevéhez fűződik.(Takácsné 1969-ben halt meg.) Az erőteljes színek használata, a zsúfolásra való törekvés, nemcsak a pitvar cifra festésében jelentkezett, hanem az ajaki viseleten, a lassan kiszínesedő szedett szőtteseken, és a házfalon kívül, belül egyaránt.

Milyen volt az ajaki ház?

Az ajaki házak a múltban az utca felől többnyire véggel voltak építve. A homokos agyagtalaj igen alkalmas a vert fal megépítésére, mert tapadós és erősen köt. Tüzelőberendezése, jellege szerint az ajaki ház az alföldi lakóháztípushoz tartozik, pendelykéményes konyha-pitvarával és kemencés szobájával. A füstös háznak mennyezete nem volt, föléje pendelykémény borult, amely sípjával a tetőn át a szabadba nyílt. A pendelykémény később kisebb lett, s a füstös házat pitvarra és kéményaljára osztotta. A kéményaljába nyílt a boglyakemence nyílása. Ha két család lakott együtt, mind az első házban, mind pedig a hátsóban volt kemence. A pitvart a füstös kéményaljától mestergerenda, majd boltív választotta el. Ez a változás tette lehetővé, hogy az egyszerű mészfoltokkal történő falfestés helyébe bonyolultabb, díszesebb festési eljárás lépjen, ugyanis a füsttől jobban védett előtér, pitvar alkalmassá vált erre.

A cifrázás virágkora

A Takácsné Ragány Anna által kialakított cifra pitvarfestés hamar elterjedt Ajakon. A közösség jó befogadónak bizonyult. Takácsné tanítványai közül néhány asszony – Balaskó Ferencné, Gerzsenyi Istvánné, Molnár Jánosné, Rozinka Bertalanné – cifrázó készsége művészi szintre emelkedett. Mindegyiküknek sikerült egyéni módon használnia a közös motívumkincset, és ugyancsak egyéni módon alakítania a kompozíciók színritmusát. A gondosan bemeszelt falat sárga vagy égszínkék festékkel fedték be. Ha a korábbi cifrázás nyomait el kellett tüntetni, háromszor is lemeszelték. A pitvar külső és belső boltívét, és az összes füstjárta területet kicifrázták. Először az „ajját szegték” be. (A szegélydíszben zsúfolásra, tömörségre való törekvés jelentkezik.) A szabadon maradt felületet jó szemmértékkel rozmaringos kockákba osztották. A kockák mindegyike zárt kompozíció, közepére dús, tarka virágcsokor kerül, tetején gyakran kakas ül, töves és cserepes virág váltakozik meghatározott sorrendben. Az egyes kockák centrálisan komponáltak, ez azonban nem jelent egyhangúságot, hanem megnyugtató rendet sugall. A kezdő motívumsor megfestése volt a legnehezebb feladat, ezt a munkát a „főmester” csinálta, míg a fal gondos lemeszelése, festése és a rozmaringos kockákba kerülő „rózsa” cifrázása a háziasszony gondja volt. A cifrázást nem tekintették munkának, „dolog közben” csinálták, néha egy hétig is eltartott. A díszes pitvarban sok öröme telt készítőjének. A faluszerte ismert cifrázók időnként hárman-négyen is összeálltak, felvállaltak egy-egy pitvarfestést, így három nap alatt elkészültek, sokszor mécs világánál is folytatva a cifrázást. Mindegyikük más típusú rózsát festett a rozmaringos kockákba, de a váltakozó minták meghatározott sorrendben követték egymást, így a kompozíció végül is harmonikus egységet alkotott. Az egyhangúság elkerüléséért az ismétlődő virágok színe változott. A nagy felület, a festés technikája nagyobb szabadságot biztosított az alkotónak miden más népművészeti ágnál a természet minél hűségesebb utánzására. Idegenek részére sohasem vállaltak cifrázást, rokonoknak, jó szomszédoknak szívességből, vagy a nekik nyújtott segítség   viszonzásaképpen. A cifrázó asszonyok, lányok igen megbecsült tagjai voltak a falu társadalmának. A cifrázáshoz értő eladólánynak nagyobb volt az értéke, a legények szívesebben jártak udvarolni az ilyen ügyes lányhoz.

Gyors hanyatlás

Az időkkel azonban Ajakon is együtt változtak az építkezési szokások. A pendelykémény kisebbedni kezdett, kisebbedését pedig a kéményalja egy részének a lepadolása követte. Végül a konyha fölé teljes terjedelemében mennyezet került. A pitvar elvesztette korábbi szerepét. A boltív alatti részt sok helyen ledeszkázták, s az így nyert hátsó teret szerszámos kamrának használták. A lepadlásolt pitvarba már nem illet bele a cifrázás. Ma már egyetlen cifrázott pitvart sem találhatunk Ajakon. Ezért is értékes számunkra a Rétközi Múzeumban felállított festett pitvarú ajaki ház, amely Hasujó Mihályné és leánya munkája, aki egyike volt az utolsó ajaki festőasszonyoknak. Míg a kalocsai pingálóasszonyok híre bejárta a világot, addig ajaki társaikról, az ajaki cifra pitvarok festőasszonyairól kevesen tudnak, pedig alkotásaik a kalocsaiakéval azonos értékű népművészeti megnyilatkozások. Műveik megőrzésével tartozunk nekik.

Kovácsműhely: A paraszti közösségek egyik legnélkülözhetetlenebb iparosa a kovács volt. A gazdálkodáshoz szükséges eszközöket készített és javított, szekeret vasalt, ekét, kaszát, sarlót élezett, lovat patkolt, de értett az állatok gyógyításához is. Az egykor Kisvárdán működött Fekésházi József kovácsműhelyének berendezését, szerszámkészletét, összesen 243 darab tárgyat Makay László vásárolta meg a Rétközi Múzeum számára 1967-ben. A műhely eredetileg Fekete László kovácsmesteré volt és már az 1880-as években is működött. Tulajdonosa ekkortájt készítette a vágtató lovakat ábrázoló cégért, melyet a műhelyt átvevő Fekésházi József is megtartott. A kovácsműhelyt 1988-ban keltette új életre a múzeumban Fehérvári Béla, Fekésházi András kovácsmester szakmai útmutatásainak felhasználásával, kiegészítve a múzeum gyűjteményében lévő további két kovácsműhely szerszámaival. A kovácsműhely előterében fedett patkolószín található. Itt áll a patkolóasztal, patkolóbak. Az asztalon a patkoló szerszámok: körömkés, körömvas, körömszedő olló, szögcsípő fogó, körömráspolyok, szögvájó, patkoló csípőfogók, kalapácsok. Itt kaptak helyet a szekér kerekek, amelyekre majd vasráfot kell húzni, a javításra hozott vasfogú borona, az élezésre váró eke. A képzeletbeli bejárattal szemben áll a kohó, közepén két félkör alakú tűzicipó. A kohó felett füstsátor, amely összegyűjti és elvezeti a kürtőn keresztül a kéménybe a vas hevítése során keletkezett gázokat, egyéb égéstermékeket. Hozzá csatlakozik a kézzel hajtott, körte alakú hatalmas méretű fújtató. Közelében helyezték el a tűzifogókat, kissé távolabb áll a lécből készült szerszámráma, benne a különböző kalapácsok, formázók, steklik. Kicsit arrébb, a fal mellett álló satupadon fogók, kalapácsok, megmunkálásra hozott szekéralkatrészek. A falon menetmetszők, csavarkulcsok, patkók, ollók, kézi fűrész. A kohó előtt áll hatalmas fatőkén a szarvasüllő, amelynek egyik vége kerek, másik vége négyélű. A tőkén tartják a kézi kalapácsot, nekitámasztva pedig az egyik ráverőt (kalapács). A vas alakításának egyik legfontosabb eszköze a kalapács, legsúlyosabb a pöröly, 5-10 kilós, 50-100 cm hosszú nyéllel. Kisebb a félkéz kalapács, 3-4 kilós. Használnak még legalább 7-8 féle kalapácsot, attól függően milyen munkafolyamathoz kell. Egy jól felszerelt kovácsműhelyben nagyon sokféle munkát végeztek. A patkoláson kívül volt ott ekejavítás és élezés, ráfhúzás, hámfa- és fahenger vasalás, kaszaüllő, kaszakalapács, széna- és szalmavágó készítés, boronába hanttörő fogak készítése, és még hosszan sorolhatnánk. Egy ügyes kovácsmester szinte egy paraszti üzem teljes vasipari szükségletét el tudta készíteni.

 „Kerek az én szoknyám alja…” – babák népviseletben: Valóságos mesevilágba csöppen az a látogató, aki múzeumlátogatásra adja a fejét és felkeresi a kisvárdai Rétközi Múzeumot. A „Kerek az én szoknyám alja…” címmel megrendezett néprajzi kiállítás ugyanis egy hajdani falu kicsinyített másával varázsolja el nézőit. A 8 x 2 méteres terepasztalon felépített falusi enteriőr érdekes és vonzó látványosságot kínál nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is. S hogy mi látható ebben a liliputi falucskában? Templom haranglábbal, nádtetős ház gémeskúttal, földút mentén sorakozó házak ballagó ökrösszekérrel, csőszkunyhó szénaboglyával, kaszálón és virágos réten át kanyargó folyócska, és mindenekelőtt XX. század eleji viseletekbe öltöztetett babák. Láthatunk itt régi gyerekruhácskában, kantusban játszadozó gyerekeket éppúgy, mint kaszáját fenő bőgatyás-surcos parasztembert, vászonruhás pásztorgyereket, utcai kapkodóruhában piacra siető nyírségi leányt éppúgy, mint templomba igyekvő ünneplős lányokat, legényeket. A bőszoknyás geszterédi, érpataki, bökönyi és bashalmi népviseletek mellett érdekes kontrasztot alkot a városias ünneplőbe kiöltözött kisvárdai lánybaba és a szintén polgári ruházatú tirpák leány. A kiállítás egyik újdonsága éppen az, hogy az egykori Szabolcs megye rég letűnt viseleteit mutatja be, amelyeket néprajzi leírások és archív fotók segítségével rekonstruáltak, ilyen módon őrizve meg őket az utókor számára. A másik újdonság, hogy a babák nem vitrinekben, üveg mögött vannak kiállítva, hanem a paraszti életformát tükröző valósághű, mégis mesei hangulatot árasztó környezetben. Vagyis a kiállítás amellett, hogy néprajzi hitelességű képet ad dédanyáink öltözeteiről és életmódjáról, egyben maradandó élményt is nyújt a látogatónak. Kisvárda újabb közönségcsalogató látnivalóval gyarapodott, amelyet nemcsak a helyieknek és a környékbelieknek, hanem a távolabbról idelátogatóknak is érdemes megtekinteniük.

Vászonba szőtt virágok: Kiállításunk a rétközi szőttesek és hímzések gazdag tárházát mutatja be azokkal a tárgyakkal együtt, melyek segítségével a kenderből előállították a fonalat, vásznat. A paraszti háztartásokban az évszázadok alatt kialakult munkamegosztás során a nők feladata volt a család ruházatáról, a háztartás és a gazdálkodás vászonneműiről való gondoskodás. A lányoknak mire saját családjuk lett, már ismerniük kellett a kender fonallá történő feldolgozásának minden fázisát, a szövés menetét, a szedett csík (minta) készítésének bonyolult munkafolyamatát. A téli időszakban folyamatos elfoglaltságot jelentett számukra a kender fonallá, vászonná történő feldolgozása. Kutatók kiszámolták, hogy egy méter vászon előállítására 25-30 munkaórát fordítottak. A kész vásznat változatosan használták fel, készítettek belőle nőknek alsószoknyát, inget, férfiaknak bőgatyát, inget, a háztartásban ünnepeken és hétköznapokon használt abroszokat, törölközőket, pászkakendőket, osztó-, törlő- és szakajtókendőket, komód- és kredencterítőket, szalmaszákokat, lepedőket, lisztes- és terményes zsákokat, ponyvákat. Legszebbek az ünnepeken (húsvét, karácsony, keresztelő, lakodalom) használt textilek. Díszítésük piros vagy kék, illetve piros-kék színű szedett csík vagy hímzés. Gyakori díszítő elem a virág és más növényi motívum. Ezeket használva változatos elnevezéssel illették a textileket, mint például: rozmaringos, bazsarózsás, tubarózsás, gyöngyszemes, árvácskás, makkos, szilvamagos, gombás, kosaras, virágos. A kender jó táperőben lévő, gondosan előkészített talajt igényelt, ezért mindig a legjobb minőségű földbe vetették. A virágos kendert vetés után 15 hétre nyűtték, majd szekérre rakták és rögtön vitték áztatni. Az áztatás helyét mindenütt a helyi körülmények határozták meg. Állóvízben áztattak, mert a folyóvízben való áztatást tiltották a hatóságok. Az áztatás után a megszárított kender törésével megkezdődött a szösznyerés folyamata. A törést két fázisban végezték, mindkét mozzanatnak ugyanaz az eszköze, a törő. A törés, tilolás után tovább puhították a szöszt. Ennek a munkafolyamatnak a neve a dörzsölés. Vidékünkön az eszköz nélküli (lábbal) történő dörzsölést alkalmazták. A dörzsölőt augusztusban tartották, amikor még meleg, száraz idők jártak, és ez egyben a fiatalok számára társas összejövetelt is jelentett. A szösznyerés és szöszfinomítás utolsó fázisa a fésülés, amit területünkön szöszhúzásnak neveztek. Ebben a munkafolyamatban történt a szöszminőségek szétválasztása. Eszköze a gereben.A szöszhúzás során négy fajta szöszminőséget különítettek el: a legjobb minőség a fejeszösz, majd következett a rövidebb szálú koccsa, és végül az aprószösz. Ezeket a szöszfajtákat tovább dolgozták fonallá, a negyedik legrosszabb szöszminőséget, a csepűt sok helyenmár meg sem fonták. A megyében a fonóeszközök két típusát használták: a guzsalyokat (székes- és talpasguzsalyt) és a rokkákat (ezek mechanikus fonószerkezetek). A cifraguzsalyt a lányok kapták szerelmi ajándékként udvarlójuktól. A fonás is társas munka volt, többnyire kalákában történt, amely jó alkalmat nyújtott a fiatalok találkozására. A kenderfeldolgozás utolsó fázisa a szövés. Megkezdése előtt a fonalat még matólálni, tekerni kellett és felvetni ahhoz, hogy szövőszékre kerüljön. A megszapult, kimosott fonalat gombolyagba tekerték. Eszköze a tekerő vagy leveles gombolyító, amelyet levelkének is neveztek. A gombolyítás lyukas gombolyagba történt. Eszköze a gombolyítófa, amelyet gombolyítónak, kóticsnak neveztek. A gombolyagba gyűjtött fonalat vitték a vetőre, és a gombolyagból tekertéka szövéshez szükséges keresztirányú fonalat, a keresztszálnak valót is. A fonalat egy nádcsőre csévélték a csüllő segítségével. A fonal szövőszékre kerülése után következett a szövés fáradságos munkája. Kutatók kiszámolták, egy méter vászon előállítása 25-30 munkaórát vett igénybe. A vászonneműek mosására sulykot, simítására mángorlót használtak. A sulyok téglalap alakú rövid nyéllel ellátott, mindkét oldalán sima felületű eszköz, a megszapult ruhát csapkodták vele. A mángorlók a magyar népművészet legszebb alkotásai közé tartoznak. A díszített mángorlók nagy száma összefügg azzal, hogy ezek a tárgyak szerelmi ajándékként készültek. A téglalap formájú, nyéllel ellátott mángorlók egyik oldala bordázott, másik oldala sima, erre a felületre faragták, karcolták, vésték az ismert szerelmi szimbólumokat: tulipán, rozmaring, margaréta, rózsa, rózsabimbó, szilvamag, stilizált virágok, szív.

A galérián három állandó kiállítás tekinthető meg:

Egy XIX. század végi polgári szobabelső: Egy XIX. század végi kisvárdai polgári lakásbelsőt lát itt a látogató, sajátosan – a tér szerkezeti adottságainak megfelelően – berendezve: baloldalt a dolgozószobával, jobboldalt a szalonnal és középen az ebédlővel. Kisvárda polgári életformáját a helyi értelmiség és a jelentős számú zsidóság alakította ki. A polgári lakásokban általában 3-4 szoba volt, a teljes lakótér alapterülete 100-150 m² között lehetett, de voltak hat, vagy annál több szobás módos lakások is, cselédszobával kiegészülve. A kiállításban látható bútorok stílusa biedermeier, amely a korszak meghatározó stílusirányzata volt. Fénykora az 1815‒1850 közötti időszakra esett, de Magyarországon csak később hódított teret. A biedermeier nagy hatással volt a bútorművészetre, és annak közvetítésével a polgári életérzés kifejezőjévé is vált. A kényelemre, az egyszerűségre törekedett, díszítése letisztult, nem kihívó. A díszek legjellemzőbb motívumai a virágok, a levélmintás intarziák, illetve a figurális elemek (griffmadár, lyra), amelyeket kisebb fémrátétek egészíthettek ki. A kiállítás leghangsúlyosabb része az ebédlő, hisz a polgári életformához hozzátartozott a napi háromszori közös, rituálisnak is mondható étkezés. Berendezése keményfából készült. Központi helyen az esztergált lábakon álló tölgyfaasztal áll, amely a kor szokásainak megfelelően kihúzható. A keményfából faragott és esztergált székek barokkos formavilágot tükröznek. A furnérozott, intarziás ebédlőszekrény finom díszei nagy szakértelmet kívánó asztalosmunkára utalnak. A dolgozószoba elsősorban a férfiak élettere volt. Kialakítása egyszerű, bútorai tekintélyt sugároznak. A falon a kor uralkodójának, Ferenc Józsefnek és feleségének, a nagy népszerűségnek örvendő Erzsébet királynénak keretbe foglalt képmásai láthatók. Az asztal furnérozott, lábait faragások díszítik: csigamotívumok és centrális körök. A könnyű faragott szék kényelmesebbé tette a munkát. Itt található még a legdrágább luxusbútorok egyike, a sok titkos fiókot rejtő szekrény, a szekreter. A szalon volt a polgári lakások legzsúfoltabb része, ahol csak megfelelő öltözékben lehetett megjelenni. Általában ide helyezték a legdíszesebb bútorokat, amelyek kellően reprezentálták a család vagyoni helyzetét, társadalmi rangját. Nélkülözhetetlen eleme volt a tükör, ami a módosabb családoknál az egész falat beborította. Az itt látható ovális teázó asztalka gazdagon faragott lábakon áll, a hozzá tartozó furnérozott fotelek párnázottak. A barokkos mintázatú kétajtós szekrény koronázó párkány dísze hangsúlyozza a helyiség jelentőségét, és ugyanezt teszi a komód, amely intarziás virágfüzéreivel lenyűgözi a látogatót. A bútorok 1964 és 1992 között kerültek a Rétközi Múzeum gyűjteményébe. Ezek közül  legjelentősebbek az 1974-ben dr. Varga Lászlóné  kisvárdai lakostól megvásárolt darabok.

XX. század eleji paraszt-polgári szobabelső: A XX. század elejére a mezőgazdasági termelés átalakulása jelentős mértekben megváltoztatta a hagyományos paraszti portát. Ez nemcsak új lakóházak építését, de új lakásbelsők kialakítását is szükségessé tette. Az új lakóházak többnyire házilag égetett nagyméretű téglából épültek, tetejüket cseréppel fedték. A konyha füsttelenítése teljesen átformálta a lakóház belső tereinek funkcióját, de nagymértékben hozzájárult a családi élet, a családtagok elhelyezkedési rendjének átalakulásához is. A konyha központi szerepe azonban továbbra is megőrződött, a család általános tartózkodóhelye maradt. A konyhaberendezés azonban új tálalóbútorokkal gazdagodott. Az új bútorokat helyi asztalosok készítették, vagy a közeli vásárokon szerezték be azokat. A XX. század elején kialakult paraszti szoba berendezése az új bútordarabok megjelenésével, a bútorok eltérő elrendezésével, a dísztárgyak és újfajta díszítő megoldások használatával lényegében véve paraszt-polgári lakássá változott. A kiállítás egy ilyen korabeli rétközi szobabelsőt mutat be. A polgárosult szoba bútorai a városi kereskedők által forgalmazott, valamint a helyi asztalosok által készített és árult termékek voltak. A szoba területe megnőtt, ablakai megnagyobbodtak. A bútorok, az ágyak új alakja, és a jóval nagyobb szekrények miatt ezt a szobát kezdték városi minták szerint berendezni. A régi szobában az ágyak egymástól külön, egyvégben álltak, vagy a két szemben levő fal mellett húzódtak. Az új szobában a szoba közepére állítva egymás mellé kerültek, ezáltal az egész szoba berendezése megváltozott. Ez jól megfigyelhető a kiállításban, ahol két egymás mellé állított tömör bükkfa kerettel és dió furnéros betéttel készült ágy látható. Az ágyak mellett kőrisfából készített két kis éjjeli szekrényke található. A régi szekrények helyére gondosabban megmunkált, furnérozott, esetleg faragott díszítésű, drága szekrények kerültek. Általában egy kis asztal is helyett kapott itt, székekkel együtt. Ebben a szobában ez egy nyolcszögletű dohányzóasztalka márványbetéttel, esztergált lábakkal, mellette két ‒ gőzöléssel bükkfából hajlított ‒ thonet székkel. A bal sarokban a tükrös fésülködő asztal ovális tükörrel a nők igényeit szolgálta. A jobb oldalon látható mosdószekrény a fürdőszoba előzménye, de a többi bútorhoz hasonlóan díszes, keményfából esztergált lábon áll, furnérozott, benne található a mosdótál. A szoba padlójára szőnyeget terítettek, a falakra olajnyomatok, fényképek kerültek. Az ablakokra gyári csipkefüggönyöket, általában klöpli függönyt tettek. A szoba megvilágítását a század eleji porcelán asztali lámpák és mellettük a mennyezetről lecsüngő, a városi gázlámpák formáját utánzó petróleumlámpák szolgáltatták. A kiállításban látható bútorok nagy részét 2003-ban, Bodrog László, kisvárdai lakostól vásárolta meg a Rétközi Múzeum, de találhatók itt 1978-ban, Bodnár Gyuláné, szintén kisvárdai lakostól vásárolt tárgyak is.

Rétközi ősiségek – régészeti kiállítás: A kisvárdai múzeum első – és máig legnagyobb – gyűjteménye a régészeti. A bemutatandó leletek jelentős részét a kisvárdai vár anyaga jelenti. Mint városunk és tágabb környékünk meghatározó és legrégibb műemléke, a kisvárdai vár a történeti szemlélet formálásában, az itt élők egészséges lokálpatriotizmusának alakításában döntő tényező. A gyűjteményben és a régészeti kiállításban szerepelnek olyan nemzetközi szaktekintélyek által feltárt leletek, mint dr. Patay Pál, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott régésze, aki Fényeslitke határában tiszapolgári kultúrás csőtalpas edényeket, kovakéseket talált. Németországtól Oroszországig híresek megyénk bronzdepói. Egyik közülük szerepel a kiállításban is. A tokosbalták, kartekercsek funkciója, használata általánosan felvetődő kérdés a múzeumlátogatók körében. Nem kevésbé érdekes vidékünk császár- és népvándorlás kora, a vandál sarkantyúk, umbók a gyalogos harcosok fegyverzete. A meginduló keleti néphullámok etnikai meghatározása sem kevéssé feszegetett kérdés manapság. Szlávok vagy avarok lakták-e a Rétköz mocsarait? Végül a múzeumbarátok kedvenc korszaka sem hiányozhat: honfoglaló elődeink nyomai Kisvárda környékéről. 2010-ben, az 50 éves jubileum alkalmából létrehozott állandó régészeti kiállítás tisztelgés az alapító Makay László emléke, valamennyi a múzeumért az elmúlt 50 esztendő alatt tevékenykedő elődünk, valamint a várat ásató Éri István emléke előtt.

Ajaki flóderos bútorú tisztaszoba: Ajak nemcsak a Rétközben, de egész Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében egyedülálló néprajzi, népművészeti hagyományokkal rendelkező település. Az itt élők hosszú ideig megőrizték szokásaikat, viselet- és tánchagyományaikat, hagyományos tárgykultúrájuk sok elemét. A kiállítás egy módosabb parasztcsalád hagyományos lakáskultúrájából a tisztaszobát mutatja be, amely az 1930-as, 50-es évek időszakát idézi fel. A berendezési tárgyak egykori tulajdonosa, a képen látható Feskó Miklós 2013-ben hunyt el. Tőlük vásárolta meg a Rétközi Múzeum a bútorokat, viseleti darabokkal és egykor a háztartásban használt textilekkel együtt. Ajak népi építészeti szempontból az alföldi háztípus területéhez tartozik. Többek között erre a háztípusra az a jellemző, hogy a lakóházak háromosztatúak, a helyiségek soros elrendezésűek, azaz egymás után következik a szoba–pitvar–kamra vagy a szoba–pitvar (konyha)–szoba. A ház rövid véggel fordul az utca felé, bejárata a hosszú udvari homlokzatról nyílik. A kétszobájú parasztház már a 18. században sem ritka, de elterjedése csak a 19. század második felétől figyelhető meg. A második szoba elterjedésével megjelent a tisztaszoba, amelynek meghonosodása az alföldi tájakon a 19. század végére tehető. A tisztaszoba a lakóház reprezentatív tere, csak ritkán, ünnepi alkalommal használták, a család presztízsének, a falu társadalmában elfoglalt helyének kifejezője volt. Bútorai díszesebbek, jobb minőségűek voltak, mint a hétköznapokban használt szoba berendezése. A paraszti lakóházakban a bútorok elrendezése alapvetően kétféle módon történt, párhuzamos (centrális) és sarkos elrendezési formában. Vidékünkön ‒ így Ajakon is ‒ a bútorok párhuzamos elrendezése volt az általános. A bejárattal szemközti fal mindkét sarkában egy-egy ágy állt, előtte székek. Az asztal középen, az ajtóval szemben volt, mögötte karospad. A komód a pad egyik oldalára került, a másik oldalán az üveges kredenc és a kétajtós szekrény, amelyet sifonnak vagy sifonynak is neveztek. A komód környéke a szoba kultikus tere, rajta a szentek szobrai, fölötte szentképek. A berendezés tartozéka most a bölcső is, jelezvén újszülött érkezett a családba. Egészsége megőrzése érdekében, az ártó szellemek távoltartása miatt, nemcsak a bölcsőre, hanem a szekrényre, komódra is piros szalagot kötöttek. A hagyományos paraszti bútorokat Ajakon előszeretettel díszítették flóderozással, amely tulajdonképpen nemes fát idéző erezet festését jelentette. A településen valamikor Razinger Balázs ‒ a kiállított bútorokat tőle vették ‒ és Kovács Illés asztalosmesterek készítettek ilyen bútorokat megrendelésre.

A zsidóság Kisvárdán:

Kisvárda ez a Szabolcs–Szatmár–Bereg megyei kisváros pezsgő zsidó élete nem tűnhet el a történelmi süllyesztőben. A csekély számban meg maradottak hűsége állít emléket annak a zsidó életnek, amelyekben az akkor élők részesei lehettek. Mai napig is él mindazok szelleme, akiket a gyűlölet vonata elvitt e világból 1944. május 29–én és május 31–én. A ma élők, leszármazottak, egyénileg is, de kisebb nagyobb csoportokban minden évben látogatást tesznek, a szülők, nagyszülők templomában emlékezni. De ellátogatnak a temetőbe is, egy –egy kavicsot téve a sírokra. Az emlékezet mementójaként szolgálnak az elhelyezett emléktáblák, oszlopok s az eredetijében visszaállított emlék falak. Kisvárdán a ma élők emlékeznek e vészterhes időkre, mindent megtesznek a hagyományok ápolásáért. Emlékezni, – a ma még élők közül, azok is, akik ebben a városban élték le fiatal életük legszebb éveit– ha törött szívvel is a szomorú eseménysorozatra azért is szükséges abban a városban, ahol a városért /Kisvárdáért/ sokat tettek a hajdan élők.