Boldog Teréz anya mondta a nehéz feladatok előtt: „az ezredik lépés is az elsővel kezdődik”. S nyugodtan hozzá tehetjük, hogy ha az ember felelősségteljesen indul neki a feladatnak, akkor az első lépés egyben a legnehezebb is. Bátorság kell meglépni, de ekkor mondogatjuk is: „minden jó, ha a vége jó”. Nos, nem csak a vége, de az eleje és a közepe is jó lett…
Hetekkel a zarándokút előtt, az iskola igazgatójával mentünk el „szép Eger városába”, hogy megszervezzük iskolánk zarándokútját, mellyel méltó módon ünnepelhetjük „az újból egyházi fennhatóság alá kerülés” 20-ik évfordulóját.
Október 17-én különvonattal indult a „falunyi nép”, nem kis csodálkozást kiváltva az állomáson - más vonatra - várakozókban. S valóban, visszagondolva, „nem semmi látvány” volt a közel kilencszáz főt számláló ifjúság érkezése, s későbbi vonulása.
A „Vár” várt! S mi csak jöttünk, és jöttünk, és jöttünk…(Dobó István hogy örült volna ennyi népnek annak idején…)
A várból a papnevelő intézetbe tehettünk látogatást, az intézmény elöljáróinak engedélyével. A szeminárium hangulata, - amit nyugodtan nevezhetünk „varázsnak” is - a legtöbb fiatalt megérintette. Ezen én magam csodálkoztam a legjobban! Nem mertem remélni, hogy egy leginkább bulizni akaró ifjú nemzedék ennyire fogékony legyen az olyan helyre, mint „a szemi”. Többen kijelentették: „Én egy hetet simán kibírnék itt, még jól is érezném magam!” Ez azért nagy szó, mert én attól tartottam, hogy ha meglátják az épületet, menekülőre veszik a figurát. De nem! Hála Istennek! Sőt! Végtelenül boldog érzés volt, hogy még maradni szerettek volna, érdekelte őket „az a világ”.
Mindennek megkoronázása volt a hálaadó szentmise az egri bazilikában. Megtöltöttük a Bazilikát, s ez megint egy óriási dolog! Már csak tudom, mert - egykori papnövendék társaimmal - öt éven keresztül néztem vasárnapról vasárnapra az „embertől üres” Bazilikát. S most lélekemelő volt úgy nézni az oltártól, hogy mindenhol ember!
A szentmise a háláról, a köszönetről szólt. Olyan sok mindent kell megköszönnünk elődeinknek. Ha belegondolunk, hogy hány száz, hány ezer ember munkája, áldozata fekszik már iskolánkban…bizony kijár nekik a köszönet!
Papként, iskolalelkészként nem tudok szebbet kívánni: „Isten legyen oltalmazója, gondviselője minden segítőnknek, támogatónknak, a megholtaknak, mint jótevőknek pedig adja meg - fáradozásuk jutalmául - az Örök Életet!
Németh János plébános, iskolalelkész
Híreink 
