„Nem tudsz úgy megosztani valamit egyikünkkel, hogy azt ne oszd meg mindegyikünkkel. (...) Nem azért játszol, vagy színezel egy képet egy gyermekkel, hogy a saját magasabbrendűségedet bizonyítsd. Azért döntesz úgy, hogy korlátozod magad, hogy ezzel elősegítsd, és megbecsülésben részesítsd azt a kapcsolatot. Akár még egy versenyt is kész vagy elveszíteni azért, hogy győzelemre juttasd a szeretetet. Mindez nem a győzelemről és a vereségről szól, hanem a szeretetről és a tiszteletről.” (William Paul Young: A viskó)
Egy új évtized kezdetén mindenki számára lehetőség nyílik arra, hogy az eddig megélt eseményeket végiggondolja, értékelje és levonja belőle a szükséges konzekvenciákat, eldöntse, hogy jó irányba halad-e az élete vagy esetleg változtatásokra van szükség. Így van ez egy közösség életében is. Személyiségünk, hozzáállásunk és cselekedeteink meghatározzák az ebben betöltött szerepünket, s egyáltalán nem mindegy, hogy mi az, amit képviselünk, amit értékként közvetítünk a körülöttünk élők felé. Református köznevelési intézményként csak egy dolgot tehetünk, ez pedig nem más, mint annak a végtelenül mély, érdekektől mentes szeretetnek az átadása, mellyel a megszületett Krisztus lehajol hozzánk.
Gyakran találkozom személyes életem és vezetői munkám során azzal, hogy hajlamosak vagyunk önmagunkat különbnek tartani a másiknál, kifejezve magasabbrendűségünket, felhatalmazást érezve arra, hogy kioktassuk embertársainkat és véleményt formáljunk róluk. Pedig az igazi nagyság nem abban rejlik, hogy mindenki fölé helyezzük magunkat, és mint egy hurrikán letaroljuk a másik önbecsülését, önbizalmát, a még el nem vesztett kicsiny hitét és reménységét, hanem abban, hogy képesek vagyunk önmagunkat alább helyezni, mások szolgálatába állítani annak érdekében, hogy őket felemeljük, győzelemre juttassuk.
Pedagógusként láthatatlanul is nap, mint nap ezt tesszük. Mindaz a tudás, ismeret, amit az elmúlt években kemény munka árán elsajátítottunk, csak egy célt szolgál, hogy megosszuk azokat tanítványainkkal és átadjuk számukra azokat az ismereteket, melyek birtokában nem lesznek elveszettek ebben a világban, s melyek segítségével megismerhetik majd a körülöttük lévő univerzum bonyolult folyamatait, magát az életet. Tesszük mindezt nem azért, hogy bebizonyítsuk számukra, hogy mennyivel bölcsebbek és okosabbak vagyunk, mint ők. Tesszük Istentől kapott feladatként, szolgálatból, bízva abban, hogy tovább gyarapíthatjuk meglévő ismereteiket, s azokat az emberiség jövőjének érdekében felhasználják, és később tovább örökítik majd.
Ehhez a feladathoz azonban nagyfokú önmérsékletre, önismeretre van szükség. Fontos, hogy ne a pedagógus akarjon naggyá lenni, hanem a tanítványait emelje fel, ne győzni akarjon, hanem győzelemre juttatni, ne elvárja a szeretet és tiszteletet, hanem ő maga is közvetítse azt tanítványai felé. Legyen példaképévé diákjainak, s bízzon benne, hogy idővel elismerik majd munkáját és tudását, megértik nevelő szándékát, tisztelik, mint tanárt és szeretik, mint embert. Mert minden közösség alapja a kölcsönös tisztelet és szeretet, a másik ember elfogadása és elismerése, a szolgálni tudás képessége.
Ezen gondolatokkal kívánok minden kedves olvasó számára áldott,
szeretettel teli, ítélkezésektől mentes, szolgálatokban gazdag, békés új évet!
Ivánné Nagy Erzsébet Bernadett
igazgató
Várday Kata Református Általános Iskola,
Gimnázium és Kollégium
Híreink 
