Ismét eltelt egy év. Ismét történelmünk egy fájdalmas és megrendítő pontjához, dátumához érkeztünk. A soha fel nem fogható és embertelen tragédia napjához: a HOLOKAUSZT, azon belül a „kisvárdai holokauszt” időpontjához.
76 évvel ezelőtt, április 16-án vette kezdetét a magyarországi zsidóság gettóba zárása, különös kegyetlenséggel való elkülönítése attól a nemzettől, amelyben született, amelynek nyelvét beszélte, kultúráját, gazdaságát gyarapította, s melynek létéért az elmúlt századokban vérével is áldozott.
76 évvel ezelőtt halálvonatok végeláthatatlan sora indult el a magyar területekről a náci koncentrációs táborok felé.
Kisvárdáról is!
1944. május 29. hétfő és május 31. szerda:
a halál dátumai Kisvárda életében.
A városunkból indult szerelvény 3.475 főt számlált. Két transzportban, 6.935 zsidót vittek el Kisvárdáról és térségéből, akiknek körülbelül a fele kisvárdai volt és 2500-an életüket is vesztették. Gyalogmenetben indultak a kisállomás felé, ott beterelték őket a Schwartz fakereskedés udvarába. Ezután indult a kisvárdai gettó hétezres létszáma (nő, férfi, gyermek és aggastyán) ismeretlen sorsa felé, hogy a haláltáborok fölötti hamuszín égbe temettessenek.
Több éve már, hogy városunkban ilyenkor a kisvárdai holokausztra emlékezünk. Ebben az évben – a koronavírus járvány miatti óvintézkedések miatt – az emlékezés egyedi, de lehet, hogy pont ettől különleges és örökre megmaradó.
Szomorú szívvel emlékezünk mindazokra, akik ebben a városban élték le fiatalságuk legszebb éveit, és szellemi vagy fizikai munkájukkal sokat tettek Kisvárdáért.
Emlékezzünk így is, most is és mindig,
közösen, itthon, Kisvárdán:
Kisvárda történelmi múltjának szerves része a város zsidóságának története. Annak a népcsoportnak a múltja, amely pezsgő életével tette mozgalmassá és elismertté Kisvárdát.
A csekély számban megmaradottak hűsége állít emléket annak a zsidó életnek, amelyekben az akkor élők részesei lehettek. Mai napig is él mindazok szelleme, akiket a gyűlölet vonata elvitt e világból 1944. május 29–én és május 31–én. A ma élők, leszármazottak, egyénileg is, de kisebb- nagyobb csoportokban minden évben látogatást tesznek a szülők, nagyszülők templomában, a mai Rétközi Múzeumban. De ellátogatnak a temetőbe is, egy-egy kavicsot téve a sírokra. Az emlékezet mementójaként szolgálnak az elhelyezett emléktáblák, oszlopok, botlatókövek és az eredetijében visszaállított emlékfalak is.
- Durucz Gabi -
Kreislerné dr. Grósz Zsuzsanna levele:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nagy szomorúság Kisvárda, Magyarország és az egész világ számára az a világégés, az a pusztítás, melyre most is emlékezünk.
A II. világháború idején elpusztítottak az európai lakosságból 6 millió embert, gyerekeket, időseket, betegeket, akiknek egyetlen „bűnük” volt, hogy zsidónak születtek.
Egy ordas eszméhez csatlakoztak mindazok a magyar nyilasok is, akik az akkori problémák okozóiban a zsidókat látták.
Beindult az ördögi gépezet, megszervezve a zsidó elődeink állat módjára történő gettósítását, majd bevagonírozását a honi vasút marhavagonjaiba, hogy napokig – egymás mellé szorulva– éhen, szomjan haladjanak a megsemmisülés felé, Auschwitba…
Mai ésszel is nehéz felfogni, hogyan történhetett ez meg! Látták őket a szomszédok sorakozni, vonulni kevés kis holmijukkal, akikhez készségesek voltak drága elődeink, akiktől kamatmentesen kaptak kölcsönt, és bármikor bármilyen segítséget, akik közül a legtöbben vélelmezték, hogy úgy sem jönnek már vissza otthonaikba, emiatt ki lehet fosztani a házaikat, elrabolni mindenüket, beköltözni, elfoglalni lakásaikat…
Így történt ez a kisvárdai és környékén élő zsidók összegyűjtésekor is.
Apai drága Nagyszüleim Jékén éltek, egyetlen zsidó családként, békében, megbecsülésben a tragédia bekövetkeztéig. Kisvárdát – jidisül (zsidóul) Kleinverdein – kis Munkácsnak is hívták, olyan nagyszámú zsidóság élt, dolgozott itt arányait tekintve.
A vagonok 1944. május 29-én indultak a megsemmisítés felé, éppen azon az ünnepen, amelyik ma este kezdődik vallásunk szerint. Ez a Sviesz, vagy Pünkösd, amikor több, mint 3000 évvel ezelőtt kaptuk a Tórát az Örökkévalótól.
Elődeink a Tóra szerint igyekeztek élni mindenhol, mindannyian, de az odamaradtakat a gyűlölet előbb emberi méltóságuktól, majd életüktől fosztotta meg.
Az apai Nagyszüleim nevét a zsinagóga márványtáblája őrzi. Ennyi maradt belőlük, és a többiekből. Nekik nem jutott parcella egyik temetőben sem, ők Auschwitz krematóriumainak kéményén távoztak füstként…
Emiatt nekem nem voltak nagyszüleim egyik részről sem. Az anyai drága Nagyszüleim is hasonló sorsra jutottak, csak nem Kisvárdáról, hanem Szabolcs megye más helyéről deportálták őket…
Édesapám 1939-ben vonult be katonának, majd következett a munkaszolgálat, hadifogság a volt Szovjetunió területén, 1947-ben tífuszosan került vissza Magyarországra, mely idő alatt a családját elpusztították…
Nem szabad azonban elfeledkezni azokról a keresztényekről, akik az embertelenség idején is emberek maradtak, és megpróbáltak segíteni élelemmel, bujtatással saját életük kockáztatása árán is. Ők azok az IGAZAK, akik Izrael államától méltó kitüntetésben részesülhetnek kiállásukért!
Köszönet Kisvárda városának, a Polgármester úrnak, hogy minden évben megemlékeznek az elpusztítottakról, és eleget tesznek a Tórai parancsolatnak, mely szerint emlékezünk, és emlékeztetünk!
Békében kell egymás mellett élni, egymást megbecsülve, segítséget nyújtani ott és azoknak, akiknek szüksége lehet rá. Mert soha nem tudhatjuk, ki mikor kerül olyan helyzetbe, hogy segítségre szorul!
Legyen az elpusztított hittestvéreim emléke áldott!
Debrecen, 2020. május 28.
Kreislerné dr Grósz Zsuzsanna
Híreink 
