93 éve változatlanul együtt! Ez a Nemzeti Összetartozás Napjának üzenete, örömhíre! 93 éve együtt – különféle asszimilációs politikák alatt élve, államhatárok felett összetartozva és jó reménységgel teljes jövendő előtt állva.
Az, hogy június 4-ét megkülönböztetett nappá tettük naptárunkban, de nem emléknappá, nem gyásznappá, hanem az összetartozás napjává: világosan jelzi – az egész világnak, de nekünk magunknak is – hogy új szellemben tekintünk Trianon örökségére, tehát arra a tényre, hogy térségünk nyolc országában élünk, miközben egy nemzet vagyunk.
A trianoni döntés 23,4 millió lakost érintett: 300 ezer került Ausztriához, 3,5 millió Csehszlovákiához, 5,3 millió Romániához, 4,1 millió Jugoszláviához (beleértve Horvát-Szlavónország 2,6 millió lakosát). Magyarországon az összmagyarság alig kétharmada, 7,6 millió fő maradt. Románia 102 724 négyzetkilométernyi területet kapott, ami nagyobb terület, mint a mai magyar állam területe, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 20 913 km2-t kapott, Horvátországgal együtt 62 ezret. Csehszlovákia 61 661 km2-t. Ausztria 3967 km2-rel gyarapodott. Lengyelország 519 km2-t Olaszország pedig Fiumével 18 km2-t kapott.
Nemzeti Összetartozás Napja, az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező, június 4-ére eső nemzeti emléknap Magyarországon, melyet 2010. május 31-én 302 igen, 55 nem és 12 tartózkodó szavazat mellett iktatott törvénybe az Országgyűlés.
A kisvárdai megemlékezésre június 4-én délután került sor a Várszínház és Művészetek Háza színháztermében. A Himnusz eléneklése után Leleszi Tibor polgármester lépett színpadra. Megemlékező beszédében szólt a trianoni szerződésről, az elcsatolt területekről, az új határokon túl maradt honfitársainkról, országunk megcsonkításáról.
„Azokra kell emlékeznünk, akik megőrizték az azóta eltelt 93 esztendőben ezt az összetartozást. Megőrizték anyanyelvünket, megőrizték történelmünket, megőrizték dalainkat és cserepekre tört közös életünk megannyi darabját. Megőrizték a kegyetlen és véres 20. század gerincroppantó és szálfadöntő viharaiban, rémisztő zsarnokságaiban. Rendőrségi zaklatások idején és börtönökben, karrierjük és érvényesülésük árán, sokszor a szegénység tudatos vállalásával. Ők Trianon igazi hősei. Egyszerű parasztemberek és tanítók, papok és kántorok, művészek és újságírók, néprajzkutatók és hátizsákos turisták a magyar társadalom minden rétegéből. Ők mentették át a magyar életet: továbbadták mindazt, amit örökségbe kaptunk és hozzátették a magukét. Dokumentálták a falurombolásokat, mentették szellemi és anyagi javainkat. Mindig azt, amit lehetett és mindig úgy, ahogy lehetett. Nekik köszönhetjük, hogy azt a csapást, amit Trianonban szenvedtünk el, s amelyet sokan halálosnak gondoltak, felfogták és kivédték. Nekik köszönhetjük, hogy túléltük, meghaladjuk, és lassan-lassan legyőzzük Trianont.” - mondta Leleszi Tibor, aki záró gondolatként Karinthy Frigyes: Levél kisfiamnak című írásából idézett:
„Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. […)] És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
A megemlékezéshez méltó módon, színvonalas, sokszor könnyekig ható kulturális műsort adtak a Bessenyei György Gimnázium és Kollégium diákjai. A Szózat után emlékmenet indult a Csillag utcai körforgalomhoz, ahol a jelen lévők elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Juhász Gyula: Trianon
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol
Arany Jánost ringatá a dajka
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra
Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem
De mindig, mindig gondoljunk reá!
Durucz Gabi
Híreink 
