„Faragni mindenki tud” - jelentette ki Szeifried László egy önálló tárlatának megnyitóján még tíz évvel ezelőtt. S bár, ha még igaz is a mondás, úgy faragni, ahogy ezt napjainkban ő, közel kilencven évesen teszi, csak nagyon kevesen, vagy talán senki nem tud.
Szeifried László népi fafaragó régi kisvárdai iparos család sarja, aki sokáig a vas-műszaki vonalon dolgozott. Kovács László, egykori postamester vezette be a faragás rejtelmeibe. Először somogyi pásztorfaragással készített dísztárgyakat, használati eszközöket, de behatóan foglalkozott az erdélyi-beregi ékrovásos fafaragásokkal is. Később érdeklődése középpontjába a barokk faragás került: tükörkeretek, különböző dísztárgyak, használati tárgyak is kerültek ki keze alól. A világi ábrázolások mellett számos egyházi ihletettségű alkotás őrzi és hirdeti az ő keze munkáját városunkban és az egész országban egyaránt. Külön említésre méltó, az egyedi keretbe faragott nemzeti ereklyéinket, a Himnuszt és a Szózatot megjelenítő alkotása. A Himnusz 66 sorból, 213 szóból, 1217 karakterből, a Szózat 56 sorból, 223 szóból, 1129 karakterből áll, utóbbit 2013-ban, 88 évesen fejezte be.
Szeifried László „Faragásaimból” című életmű kiállítása csak töredéke annak, ami az ő életműve. A Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza folyosóján kiállított művészi termékei csak nagy vonalakban tükrözik két keze munkájának gyümölcseit. Az egészhez, a valódi életműhöz, az egész épületre szükség lett volna.
A kiállítás megnyitóján Tóth László tanár köszöntőjét a Weiner Leó Alapfokú Zene és Művészeti Iskola ifjú növendékének zongorajátéka előzte meg.
Fontos megjegyezni – nem megsértve az eddigi kiállítókat – hogy igen ritkán, vagy soha eddig nem tapasztalt létszámú érdeklődő közönség lepte el a Művészetek Háza előcsarnokát. A már megszokott „kiállítási-arcok” mellett egyházi és városi vezetők, orvosok, ápolók, tanárok, diákok, „ismeretlen ismerősök” is tiszteletüket tették a művész előtt. Mert ez a kiállítási-tömeg a Laci bácsi személye és művészi munkásságának egyedisége miatt hivatott ekkorára nőni.
Szivák Gábor, a Várday István Városi Könyvtár igazgatója olyan csodálattal, elismeréssel és magasztos tisztelettel beszélt Laci bácsi személyéről, életéről és munkásságáról, ahogy a művész rajong hittel és szeretettel az általa megmunkált anyag, a fa iránt.
„Szeifried Laci bácsi az életet már megjárta. Néha egyedül, többnyire párban. Hit és szeretet vezette, vezeti ezen az úton. S ha mint fáradt vándor, egy útszéli kövön megpihen, tiszta szívvel tekint vissza a megtett útra. Tiszta szívvel. S amikor úgy érezte egy ilyen kőnél, hogy az addig szerzett szépség és szeretet túlcsordult benn, elővett kését, fogott egy élettelen fadarabot, s munkába kezdett. S látta, hogy a kés keskeny vonalai életet lehelnek a halott anyagba. Mert aki az élettelen anyagot így veszi kézbe, az képes a holt anyagban rejtőző életet világra hozni. S ezzel életében megjelent az alkotás öröme.” - hallhattuk az igazgató beszédében. „Életmű kiállítás. Ilyenkor kitüntetéseket szoktak adni, meghatódott könnycseppek a sajtó vakuinak fényében, halkan, elcsukló hangú köszönetszó. S hullámzás. Igen, ez a sztárok látszat ösvénye. Szeifried Laci bácsi nem ezen az ösvényen járt és jár. Lépteit nem kísérték csalóka lidércfények. Ez az út hittel teli, szaktudásra épült. Fafaragó művész. Ki mégis díjazott. Hiszen a kiállított tárgyak, alkotási mind - mind horkuszok, melyek igaz lelkének egy darabját őrzik remélhetőleg századokon keresztül.” - zárta kiállítás-megnyitó szavait Szivák Gábor.
S ki más ajánlhatta volna a kiállítást, mint városunk másik művésze, a másik „Szeifried-művész” Zoltán, aki meghatottan, könnyes szemmel lépett most a mikrofon elé, hisz ő nem csupán a művészt, a „kollégát”, az alkotótársat látja Laci bácsiban, hanem az édesapját is. Az életet adót, a felnevelőt, a mindig odaadó hittel és szeretettel nevelőt. Aki ugyanolyan büszkén ül fia minden kiállításán az első sorban, mint ahogyan a „gyermek” ült most édesapja életmű kiállításán.
A köszöntők, beszédek és zongorajáték után, maga a művész állt mikrofonhoz. Tekintetében ott volt az az őszinte, minden ember iránt tanúsított szeretete, a mély vallásossága és a művészet, azon belül az általa használt fa iránti tisztelete, mely nagyon kevesek szemében tükröződik nem csak 88, de 28 évesen sem. És Laci bácsi csak köszönt......köszönte a családjának, az Istennek, az őt gyógyító orvosoknak, alkotótársainak, barátainak, a lelkét gyógyító papoknak és minden jelen lévőnek azt, hogy még most is tud alkotni, hogy még most is tud kiállítást reprezentálni, hogy még most is köztünk tudott lenni. Szavai után pedig nemes egyszerűséggel (számára egyértelmű természetességgel) meghajolt és keresztet vetett.
S hogy minden igaz és nem túlzás, mi ezekben a sorokban olvasható és azok között érezhető, azt csak maga a kiállítás, s a benne található tárgyak tükrözik hűen: a különböző fákból alkotott tányérok és bonbonierek, Krisztus a kereszten, táblaképek, életképek, szaruból készült kürtök, vallási ábrázolások angyalokkal, Szűz Máriával, virágtartókkal, tükrökkel és egy méretarányos, alkatrészpontos homokfutó kocsival. Látni kell!!!!!! Megteheti a kedves olvasó március 20-ig. Tiszta, egymásra épülő faragások, melyek magukban őrzik a népi hagyományokat.
„A jó faragáshoz a fa és a munka szeretete egyaránt szükséges. Ami még kell, az nehezen tanulható: a türelem, amiből szerencsére van elég a munkáimhoz” - vallja Szeifried László.
Durucz Gabi
Híreink 
