Kisvárda Város Honlapja

KOCSIS ATTILA 2002. március 17-én, akkor húsz évesen került a Kisvárdai Mentőállomásra. Azon a napon még álmaiban sem gondolta volna, hogy 18 évvel később már mint vezető mentőtiszt fog oda minden nap belépni.

Kocsis Attilát nevezték ki ugyanis még tavaly november elsején, a Kisvárdai Mentőállomás állomásvezetői pozíciójára. Az elmúlt évek alatt több orvosigazgatói dicséretben részesült mentős 2019-ben a Debreceni Egyetemen díszoklevelet és régióvezető főorvosi dicséretet kapott munkájáért, ami számára hivatás és család egyben.

Kocsis Attilát kérdeztem a múltról, a jelenről és a jövőről,

elhivatottságáról és eddigi tapasztalatairól:

Mióta vagy mentős?

2002. március 17-én kerültem a Kisvárdai Mentőállomásra szakképzetlen mentőápolóként. Egy hónapos alapképzésen vettem részt, majd a betegszállításban dolgoztam, hiszen akkor még a betegszállítás az Országos Mentőszolgálat feladata volt.
2004-ben, a nyíregyházi Zay Anna Egészségügyi Gimnáziumban sikeres mentőszakápolói vizsgát tettem, aminek köszönhetően már én is részt vettem a mentésben. Akkor kezdődött az igazi mentős élet!
Szakápolóként már éjszakai műszakokban is dolgozhattam, fiatalon ez nagyon izgalmas volt. Egy évvel később, 2005-ben szolgálatvezetői feladatokat bízott rám az akkori állomásvezetőm, ami azt jelentette, hogy három mentőállomás körzetéből vettem segélyhívásokat és irányítottam a mentőkocsikat, szerveztem a szállításokat. Kisvárda, Vásárosnamény és az akkor nyílt záhonyi mentőállomás tartozott hozzánk. A szolgálatvezetés központosítása után megszűnt állomásunkon az irányítás, így esetkocsi ápolóként folytattam a pályafutásomat. Hosszú éveken keresztül nagyszerű, tapasztalt és igazán profi mentőtisztekkel dolgozhattam együtt és tanulhattam meg tőlük a szakma fortélyait.
Pár év esetkocsi szolgálat után elhatároztam, hogy egyszer én is mentőtiszt leszek, így 2012-ben jelentkeztem a Debreceni Egyetem mentőtiszt szakára. A főiskolai évek küzdelmesek voltak, hiszen akkor már kétgyermekes családapa voltam és a mentőzés mellett több másodállást is vállaltam.

Mit jelent számodra ez a hivatás?

Igen, valóban hivatás és nem munka! Egyszer egy főorvosnő azt mondta nekem, hogy: „Tudja Attila, ezt a munkát szeretni kell, mert ha valaki nem szereti akkor csak nyűg!”. Ez bizony nagy igazság! Ez egy „szerelem”, egy életforma.
A mi szakmánkban nincs két egyforma szolgálat, nincs két egyforma eset, minden nap más, újabb és újabb kihívás. Télen, nyáron, fagyban és kánikulában ha szól a csengő menni kell és a kollégáim és én is, megyünk. Van aki csak pár éve, de van aki már negyven éve mentős és még most is ugyanazzal a lendülettel ül a kocsiba és csak annyit kérdez hova megyünk és indulhatunk is.
Tinédzser koromban soha nem fordult meg a fejemben, hogy az egészségügyi pályára lépjek. Ennek ellenére, lassan 20 éve itt vagyok és még mindig minden munkanapon szeretem, amit csinálok. A sürgősségi betegellátás néha vicces élethelyzetekbe hoz, máskor tragédiák részeseivé válunk percek alatt. Egyik helyszínen egy szülést vezetünk le, egy új életet segítünk a világra és örül mindenki, majd pár óra múlva egy másik esetnél egy családapa életéért küzdünk és sajnos van olyan, amikor nem sikerül, pedig mi megteszünk mindent.
Mindezt néha lelkileg nehéz feldolgozni, de ezeket segíti a sok esetmegbeszélés az állomáson a kollégákkal és nagyon nagy segítség számomra a családom, elsősorban a feleségem Gabi, aki türelmes, megértő, sokat törődik velem és segíti a munkám minden téren.

Melyik a legkedvesebb emléked/eseted eddig?

Több ilyen is van. Egy, ami nagyon aranyos volt, amikor éjszakai szolgálatot teljesítettem még mentőápolóként és este kilenc óra körül jött egy bejelentés, miszerint idős nőbeteg fullad, mellkasa fáj. Egy helyi nyugdíjas tanárnő lett rosszul, hozzá hívtak segítségül. Hosszú és küzdelmes ellátás volt amíg szállítható állapotba tudtuk hozni a beteget, de hála Istennek jól reagált a gyógyszerekre és stabil állapotban tudtuk kórházba vinni, ahonnan pár hét kezelést követően ismét a családja körében lehetett. Pár héttel az esetet követően, az egyik idősebb kollégám lapozgatta az egyik megyei hírlapot és felkiáltott: „Kutya! (nekem ez a becenevem az állomáson) Nem ti voltatok ott?” Megnéztem az újságot és valóban mi voltunk, a kedves tanárnő köszönő levelet írt nekünk a napilap hasábjain keresztül. Mondhatom, nagyon jól esett, igazán szívet melengető sorok voltak.

Ha már említetted, hogy Kutya a beceneved, elárulod ennek a történetét?

:), igen, megpróbálom érthetően és röviden :)

Fiatal, még tapasztalatlan ápolók voltunk bajtársammal és barátommal Béres Csabival, akinek akkoriban a „mint a karatekutya” volt a szava járása. Én akarva-akaratlan átvettem ezt a szlenget és a kollégák rám ragasztották a „kutyus” nevet. Hozzá kell tennem, hogy valamikor régen, egy idősebb, ma már nyugdíjas kollégánknak is ez volt a beceneve. Szóval, az idők során ez rám ragadt, azóta leginkább Ács Lacinak és Szécsi Ferinek köszönhetően Kutyusként, Kutyaként ismernek az egész megyében, sőt a szolgálatnál is.

Volt-e olyan eset, amely nagyon megrázott és amiatt elgondolkodtál azon, hogy hivatást váltasz?

Olyan eset nem volt még, hogy megfordult volna a fejemben, hogy én másik munkát válasszak. Viszont megrázó eset több is volt. Egyet tudnék így kiemelni közülük, amikor egy nappalos esetkocsi szolgálatból, lelépés előtt pár perccel már éppen a váltó csapatot várva, érkezett egy bejelentés, miszerint Kisvárda közelében a négyes főúton történt egy koccanásos baleset. Konkrét információnk nem volt.
A helyszínre érkezve a tűzoltó kollégák már javában a sérültek felderítésén munkálkodtak. Három súlyos és egy könnyű sérültet kellett ellátnunk a helyszínen. A három súlyosból egy sérült sajnos a mentőkocsiba helyezést követően életét vesztette, míg másik embertársunk a kórházba szállítást követően. Ennek a balesetnek a révén volt egy nagyon nehéz szituáció amibe kerültem, ugyanis a két elhunyt egy házaspár volt, akit kétségbeesve várt két kamaszkorú gyermekük a kórházban. Sajnos nekem jutott az a feladat, hogy közöljem velük a rossz hírt, ami igazán nem volt könnyű.

Szerinted milyen egy jó mentős?

Ez egy nehéz kérdés. Elsősorban türelmes, megfontolt, higgadt, kedves, kell hozzá egy nagy adag empátia és nem utolsó sorban szakmailag is felkészültnek kell lennie, ami a mi szakmánkban egy folyamatos tanulást jelent. Ugyanis a sürgősségi betegellátásnak vannak alapjai amit el lehet sajátítani, de a tanulásnak soha nincs vége, mindig vannak új eljárásrendek. Jómagam is, számos kollégával együtt, saját szabadidőnkben különböző képzéseken és továbbképzéseken veszünk részt, így megfelelő szakmai szinten tartva és fejlesztve felkészültségünket.

Mi a nehézsége és mi a szépsége mentőtisztnek lenni?

Nehézsége talán az a felelősség, ami a vállunkat nyomja amikor beülünk egy szirénázó esetkocsi első ülésére és az a tudat, hogy te vagy az egységvezető, te irányítod az esetkocsi csapatát az ellátások alkalmával, elsősorban a te felkészültségeden múlik minden, akár a beteg élete is.
Szépsége is sok van......például, amikor a helyszíni ellátást követően hálás betegszemek néznek rád vagy, hogy a csapatod munkájának, ellátásának köszönhetően a beteg panaszai enyhülnek, jobb esetben meg is szűnnek a helyszínen és azt hallod: „Köszönöm maguknak!”

Milyen érzés vezetőként ellátni a kisvárdai mentők mindennapjait?

Még elég friss az érzés és még szoknom kell ezt a posztot. Sokszor jut eszembe kezdő korom, amikor fiatalon csodáltuk a mentőtiszteket és az állomásvezetőt, el se tudtuk volna képzelni magunkat ezekben a pozíciókban, felnéztünk rájuk.
Ma meg már én ülök a vezetői székben, irányítom és segítem a mentőállomás mindennapjait, gazdasági és szakmai ügyeit.
Egyszóval jó érzés! Örülök, hogy tehetem a dolgom, tehetek az állomásért és a bajtársakért.

Milyen vezető szeretnél lenni?

Elsősorban igazságos és következetes. Olyan, aki segíti a kollégáit mind szakmai, mind emberi szinten. Szeretnék egy családias hangulatú mentőállomást vezetni, mint amilyen volt húsz éve, amikor kezdtem. Olyan vezető szeretnék lenni, akiben megbíznak a beosztottjai és tudják, hogy rá bármikor, bármiben lehet számítani!

Mit jelent neked a Kisvárdai Mentőállomás és a bajtársaid?

Az állomás ahogy az előzőekben is mondtam nekem a hazát jelenti. Itt jól érzem magam, ez a második otthonom. Ismerem minden zegzugát, jó érzés ide bejönni. Minden tárgy, helyiség egy régi történetet, egy nyugdíjas bajtársat juttat eszembe, akivel azelőtt együtt vonultunk.
Nekem a bajtársaim a második családom, ahogy az állomás a második otthonom. Jól ismerek mindenkit, ismerem mindenkinek az életét, a családját. Némelyik bajtárssal a magánéletben is nagyon jó barátok vagyunk, hétvégente vagy alkalomadtán összejárunk. Meghívjuk egymást családi rendezvényekre, esküvőre, szülinapra, névnapra. Komoly barátságok alakulnak és alakultak ki az évek alatt. Mindenkinek van valamilyen bece-, vagy gúnyneve, mindenkivel és mindenkiről van egy-egy sztorim. Nyugdíjas kollégákkal ha nem is tudunk személyes kapcsolatot tartani, de időnként telefonon hívnak vagy én hívom fel őket.

Kinek ajánlod ezt a hivatást? Mit üzensz azoknak, akik ezt választanák?

Elsősorban olyan embereknek, akik bírják a lelki és fizikai megpróbáltatásokat, elszántak és hivatásként tekintenek a mentőzésre és nem csak egy munka számukra.
Akik szeretnének segíteni önzetlenül embertársaikon.
Akik szeretnének egy nagy család tagjai lenni, hiszen mi, mentődolgozók közel 8500-an vagyunk és mindannyian Bajtársként tekintünk egymásra.
Mit üzenek? Hogy nem lesz könnyű, de nagyon megéri, hisz egy igazi csapat (család) tagja lehetsz, gazdagodhatsz nagyon sok jó és hasznos, érdekes ismerettel!
Kaphatsz egy igazi hivatást, egy olyan munkát, ami minden nap más és más, ígérem sosem lesz unalmas! De kaphatsz élményeket, jókat és rosszakat is egyaránt, de a végén mindig azt mondod: megéri!

- Durucz Gabi -