Kevesen gondolnak arra, hogy a zenészek is úgy kezdik, hogy először még gyerekek. Bódi Laci, Cipő iskoláit Kisvárdán, a Kodály Zoltán Általános Iskolában kezdte, „z” osztályosként, ének-zene tagozaton. Osztálytársak voltunk.
Akkoriban még nem hívták Cipőnek. A fiúk Bódinak, a lányok pedig Lacinak szólították, ahogyan ez lenni szokott. Nem tartozott az osztály hangadói közé, csendes fiú volt. A tornasorban sem állt elől, csak a gimiben nyurgult meg. Mindig vékony volt és a haja rövid, sokszor kifejezetten rövid. Már akkor is jellemző volt magas homloka, nyugtalan tekintete és a szája szélén is gyakran ott bujkált az a kis félszeg mosoly, amit sikerének csúcsán is sokszor láthattunk a TV-interjúk alkalmával.
Jó hallása is volt és jól énekelt, zongorázni is tanult, de ez a „z”-ben nem volt meglepő, így senki nem gondolta, hogy a könnyűzene majdani ikonja szolmizálgat közöttünk. Fantáziadús fogalmazásokat írt és 7. vagy 8. osztályban már verseket is írogatott Kovács Gáborral, egyik barátjával.
A gimiben (a Bessenyei György Gimnáziumban) már nem voltunk osztálytársak, ő a csupafiú „d”-be járt. A Besiben határozottabb lett és kezdett kiválni a tömegből egyéniségével, de változatlanul nem volt nagyképű, sem hangoskodó.
A gimiben alapította meg első zenekarát, a Cipőfűzőt, amit csak CPF-ként emlegettünk. Hogy miért éppen Cipőfűző, arról a „d”-sek tudnának mesélni. A Cipő becenév is ebben a korszakban ragadt rá. Laci zenei karrierbe vetett hitéről és elszántságáról tanúskodik, hogy ekkor, a ’80-as évek elején, csapatával el tudta érni, hogy saját szerzeményekkel koncertet adjanak a suliban, ami nem volt egy szokványos dolog. Ha jól emlékszem, az első koncert ’81-ben vagy ’82-ben volt, március 15-én, az ünnepi műsor és koszorúzás után, délután, a díszteremben.
Sokan még ekkor sem mertünk volna nagy jövőt jósolni Lacinak, de az ő hite és lelkesedése reményt adott az erről álmodozóknak.
… aztán tíz év múlva már mindenki tudta ebben az országban, hogy ki énekli rekedtes (számunkra ismerős) hangján, hogy „neked könnyű lehet”. Mikor a Republic dalokban megjelentek a népzenei motívumok, sokunk szíve megdobbant és úgy gondoltunk vissza a „z” osztályos énekórákra. Mindannyian büszkék voltunk Lacira. Sokszor gondoltam arra, biztosan a mindig szigorú és következetes Márti néni (Petró Márta, énektanárnő) is elmosolyodik és az ő szíve is gyorsabban ver ilyenkor.
A Republic komolyan megküzdött a sikerért. Dalaik pedig előbb váltak slágerré, mint ahogy a média felkapta őket. Még azelőtt váltak közismertté, mielőtt a csapból is ők folytak volna. Akkor, a ’90-es évek elején, még nem dübörgött a sztárgyár. Nem gördültek le a futószalagokról évente újabb sztárok, akikkel hamarabb van tele a bulvársajtó, mint ahogyan első saját daluk megjelenne.
Cipő több mint 400 dalszöveget írt. Dolgozott együtt Koncz Zsuzsával, Cseh Tamással és Halász Judittal is, olyan óriásokkal, akikért gyerekkorában ő maga is rajongott.
Sokan nem gondolnák, de Laci e sikerek után sem „szállt el” magától, ha a színpadról lejött, tudott hétköznapi ember is lenni.
2009-ben a bátyámnak volt egy kiállítása Vácon. Megkérte Cipőt, hogy a megnyitón ő is szóljon néhány szót, mint régi iskolatárs és énekeljen el néhány dalt. Laci pedig elvállalta és két dal között fotózkodott a gyerekekkel.
Sápadt volt, fáradt és már komolyan beteg, de tele volt tervekkel. Ekkor találkoztam vele utoljára. (csatolt fotó)
Remélem, most „fényes utakon, szabadon jár”, ahogyan egyik dalában szerette volna.
Bíró Ilona
Híreink 
